"Ez lett a vesztünk..." 1. fejezet

- Az isten szerelmére, nem tudna egy kicsit vigyázni? – kérdeztem a mellettem álló hegyomlás méretű pasast, aki a villamos zötyögésének ütemére ide-oda ingott. A kérdés utolsó szava már csak nyögésbe fulladt részemről, mert nemes egyszerűséggel a gyomromba könyökölt, aztán pimaszul rám vigyorgott.

- Barom – sziszegtem, és igyekeztem kissé arrébb húzódni, ami nem is volt olyan egyszerű. Szinte talpalatnyi hely sem volt a járművön, az emberek úgy préselődtek egymásnak, mint szardíniák a konzervdobozban.

- Még egy ilyen pillantás, és kikaparom a szemét – emelkedett meg a hangom nagyjából a denevérek által használt szférába, mikor az előbbi szemtelen fickó még jó alaposan végig is mért. A tekintete pedig kétséget sem hagyott a szándékai, és gondolatai felől.

Valósággal megkönnyebbültem, mikor végre elkezdhettem keservesen átrágni magam a tömegen, hogy elérjek az ajtóig, a következő megállóban pedig lekanalaztam magam a járműről. Megigazítottam kissé zilált ruhámat, a kibomlott hajamat, aztán megkerestem az iménti kellemetlenkedő fickót, és az üvegen keresztül – biztos távolságból – egy utálkozó fintorral feltartottam a középső ujjamat.

A pasi rám vigyorgott, majd elengedte a kapaszkodót, két ujjával kört formált, míg a másik keze ujját ritmikus mozdulatokkal dugdosta a körbe, egyezményes jelét mutatva ezzel, hogy legszívesebben mit művelne velem. Aztán az ajtók bezáródtak, a villamos elindult, én pedig szikrázó szemekkel meredtem a sárga járgány után. Jelen pillanatban sajnáltam, hogy nincs valami szuperképességem. Szívesen kisiklattam volna a villamost a puszta akaratommal, csak hogy ez a patkány lehetőleg szerezzen valami komoly sérülést. Mondjuk, veszítse el az ujjait. A többi utast meg letudnám járulékos kár gyanánt.

Nagyot szusszantam, ahogy a csilingelés elhalt a kanyarban, de éreztem, hogy a fejem vörös a pulykaméregtől. Ha ez a szemétláda holnap is itt lesz, amikor munkába jövök, irgalom uccse felpofozom. Fel én!

Nagyot ugrottam, mikor a közelben álló templom órája ütni kezdett. Sikerült úgy belefeledkeznem a képzeletbeli bosszúállásba, hogy az időről teljesen elfeledkeztem.

- Jesszus! – tértem magamhoz rémülten, majd sarkon fordultam, és rohanni kezdtem át a virágokkal borított téren.

 Már messziről láttam a Hotel tornyos épületét, és imádkoztam, hogy Tormás László valami isteni csoda folytán szintén késsen ma egy keveset. Csak két percet….

Eszem vesztve futottam, és az épület egyre közelebb került. Harminc méter… már csak húsz… hevesen kapkodtam a levegőt, de végre célba értem. Még egy utolsó nekirugaszkodás… az egyik tartóoszlopot megkerülve egy lendülettel felugrottam a lépcsőkre, hogy abban a pillanatban bemutassak egy nem túl sikkes hasra esést, amit egy három méteres csúszással koronáztam meg.

- Idióta hülye! – kiabáltam magamból kikelve a lépcsőn ülő alaknak, akiben felbotlottam. – Nincs annyi esze, hogy ne ide üljön? – szikráztam. Az előbbi méreg is dolgozott még bennem, a mostani helyzet pedig tett rá még egy lapáttal.

A lépcsőn üldögélő férfi csodálkozva felvonta a szemöldökét, és meg akart szólalni, de nem hagytam rá neki lehetőséget.

- Ha ki meri nyitni a száját, a cipőmmel tömöm be! – vágtam a képébe a mutatóujjamat, már szinte magamon kívül a dühtől, majd egy fordulattal megpillantottam magam a szálló üvegajtajának tükrében. A hajam kibomolva, a szoknyám a térdem fölé csúszva, a felsőm meg félig felhúzva. Tetejében vörös a fejem a dühtől, mint egy túlérett paradicsom. Jelen állapotomban egy boszorkányra emlékeztettem. Vagy inkább egy komplett elmeháborodottra.

Egy morgással vetettem még egy fenyegető pillantást a láthatóan teljesen lefagyott férfira, majd bevágtattam a hotelba, és lihegve nekitámaszkodtam a recepciónak.

- Hello Andrea. Épp időben – mondta jeges nyugalommal Gábor, és berángatott a recepció mögé, hogy lehetőleg ne lássanak a vendégek. Bár a korai időpont ezzel nem fenyegetett, ilyenkor még kevesen jártak a hallban.

- Hogy nézel ki, az isten szerelmére? – kérdezte újra Gábor, csodálkozva végignézve rajtam.

- A villamos… az a seggfej… - nyögtem, szúró oldalamra tapasztott kezekkel. – Meg az a hülye ott kinn… - mutogattam, majd legyintettem egyet. – Mindegy. Tormás?

- Még nem jött. Rohadt mázlid van. A helyedben gyorsan átöltöznék, és sietnék a helyemre. Meg bőszen imádkoznék, hogy ne jöjjön rá a késésedre. Ha engem kérdez, időben itt voltál.

- Imádlak – álltam lábujjhegyre, és mint egy kislány, apró puszit nyomtam Gábor arcára. – Te vagy a kedvenc recepciósom, de ezt te is tudod – libbentem sarkon, és siettem, ahogy a lábam bírta, be az öltözőbe.

- Andrea! – sipította kedvenc kolléganőm Zsanett, mikor meglátta zilált külsőmet. – Veled meg….

- Inkább ne kérdezd – zuttyantam le egy öltözői padra, és ekkor vettem észre, hogy alighanem a kinti esés következtében, vékony érben vér csorog a térdemből.

- Hogyhogy te még itt? – kérdeztem, miközben a ruháimat rángattam ki a szekrényből.

- Tormás ma kicsit később jön – rántott vállat Zsanett, amitől leengedtem, mint egy kilyukasztott gumilabda.

- Ha ezt tudom, nem sietek ennyire – dobáltam le magamról a ruhákat, hogy felvegyem az előírásos fehér blúzt, fekete szoknyát, és a hozzá tartozó kötényt.

- Legalább lesz időd rendbe hozni magad. Elég ronda a lábad – mutatott fájós térdemre, majd ellentmondást nem tűrően lenyomott a padra. – Ápold magad – intett, majd elővett egy fésűt, és míg igyekeztem a vért letörölni magamról, addig lendületes mozdulatokkal fésülni, majd fonni kezdte a hajam.

- Ilyen pokoli reggelem sem volt még – nyögtem közben lehunyt szemekkel. – Az óra nem ébresztett. A villamos későn jött, ráadásul egy alak jószerével megizélt a tömeg közepén – futott végig rajtam az undor borzongása. – Plusz itt a bejáratnál hasra estem egy idiótában, akinek pont a lépcsőn kellett üldögélnie – fújtam mérgesen.

- A te habitusodat ismerve az az alak holnaptól a hotel környékét is elkerüli – szólalt meg Zsanett hangja a fejem fölöl, miközben boszorkányos ügyességgel fejezte be a hajam befonását. – Remélem, nem valami vendéget küldtél el nagyon csúnya vidékekre – jegyezte meg aztán.

- Ugyan – legyintettem. – Ez nem tűnt vendégnek. Valami sétáló srác lehetett, aki megpihent. Baseball sapka, és épp az iPhone-ját nyomogatta közben – tettem hozzá. Nos igen. A mi hotelünkbe az igazi elit tagjai jártak. Öltöny, Limuzin, fontoskodó arckifejezés. Ez a pasas meg ott a lépcsőn, nemes egyszerűséggel nem illett a képbe.

- Készen vagy – mondta elégedetten Zsanett, aztán talpra rántott. – Most már igyekezzünk. Nem akarom a ma reggelt azzal indítani, hogy leordítják a fejemet. Ismered Tormást… - dünnyögte. – És szerintem neked is elég volt mára ennyi a bajból – tette hozzá.

- Bőven elég – értettem egyet, aztán kiszaporáztunk  az öltözőből, és az első emeletre siettünk, ahol Tormás irodája volt. A többi szobalány már mind ott álldogált, halk beszélgetéssel. Beálltunk a sorba, és már sokadszor állapítottam meg, hogy úgy festünk ilyenkor, mint mikor a folyosón álló osztály várja a tanárát.

- Azért kár, hogy csak annyi időm volt, hogy leordítsam a lépcsőn ülő fiút – súgtam oda még halkan Zsanettnak. – Jóképű pasas volt. Gyönyörű kék szemekkel – sóhajtottam ábrándosan, mindaddig, míg a liftből kilépő Tormás László mogorva fizimiskája ki nem zökkentett a merengésből. Abból a merengésből, ahol a szépszemű épp csábosan rajtam felejtette a tekintetét.

Vége

Folyt. Köv.